Munkámban az 1920-as évek közepétől 1948-ig nyomon követhető cseh strukturalizmus (J. Mukařovský, R. Jakobson, F. Vodička, R. Wellek stb.), a körülbelül 1930-tól 1945-ig létező lengyel úgynevezett integrális iskola (M. Kridl, K. Budzyk, F. Siedlecki, D. Hopensztand, S. Zółkiewski), valamint R. Ingarden irodalomtudományi nézeteit vizsgálom. Nem tárgyalom tehát a neostrukturalizmusnak minősíthető újabb cseh, szlovák, lengyel, orosz törekvéseket (L. Doležel, J. Levý, F. Miko, J. Sławiński, M. Głowiński, J. Lotman stb. nézeteit). Az 1910–1920-as évek orosz formalizmusát is – melynek V. Erlich úttörő érdemű monográfiája1 után nálunk is,2 másutt is3 több kitűnő összefoglalása született – csak oly mértékben említem, amennyiben az a későbbi fejlődés kiindulópontjául szolgált. A strukturalizmus egészére tett megállapításaim azonban természetesen vonatkoznak az orosz formalizmusra is.
Lezárt korszakról van tehát szó, mely a húszas évek végétől 1945–1948-ig tartott (nem számítva R. Ingarden haláláig, 1970-ig példamutatóan és megingathatatlanul egységes munkásságát), s amelyet időrendi fejlődésében követek végig. Célkitűzésem ennek ellenére nem tudománytörténeti. Azt szándékozom kideríteni, hogy milyen rendszert hagyott ránk a strukturalizmus, s ez milyen mértékben és milyen módon hasznosítható napjainkban.